Márton Simon
Translated from Hungarian by Timea Balogh
Esti vázlat, reggel átolvasni
Végül is, én is mindig egy nőről álmodom, ez
igaz, ahogy egy korombeli fiatalembernek kell.
De fiatalembernek csak a buszon szólítanak,
hogy álljak arrébb, a nő pedig halott és nehéz,
mint bárki, aki tíz éve nem vett egy könnyű levegőt.
Anyámnak szólítalak, ahogy soha, míg éltél,
ahogy engem fiatalembernek mások.
Nem szólhatok, hogy állj arrébb.
Próbálom csak, hogy ne hiányozz, de csak
egyféle szeretet van, ahogy nincs
kétféle sötét, mindegy, ki fekszik és hol.
És egyre jobban hasonlítok rád. Ezt már írtam.
De mihez kezdjek vele. Nem emlékszem,
mit mondtál. Csak a hangodra. Mit ér a hangod?
Kert, könnyű nyári este körülöttem. Pontos.
Helyén a két tárgy közti üresség is.
Hűvösödik, mindjárt bemegyek. Megölelem, aki
benn a szobában. Mint egy szál pólóban ilyenkor,
fázom ebben a gyászban. És mint egy lázálomban,
félek, hogy benne égek.
Night Draft, Read Over in the Morning
I suppose I’m always dreaming a woman, after all,
that’s true, like any young man my age should.
But they only call me young man on the bus,
to step aside, and the woman I dream about is dead and heavy,
like anyone who hasn’t taken an easy breath in ten years.
I call you Mother, like I never did while you were alive,
like others call me young man.
I can’t tell you to step aside.
I try not to miss you, but
there’s only one kind of love,
just as there are no two kinds of darkness,
and it doesn’t matter who’s lying down or where.
I look more like you every day. I’ve written that before.
But what should I do about that? I don’t remember
what you said, only the sound of your voice
when you said it. But what is your voice worth?
Garden, a light summer night around me. Exact.
Even the emptiness between two objects in its place.
It’s getting cold. I’ll go inside soon. I’ll hug the person
waiting for me in there. Like in a t-shirt now,
I’m cold in this mourning. And as in a fever dream,
I’m afraid I’ll burn in it.
Karodba víz
Karodba víz gyűlt, így mondták,
magyarázták, megbolondult szerveid
mit csinálnak. Én csak azt láttam, hogy
megdagadt, elképzelhetetlenül. Ott
benne az víz, de mégis hol –
ez az értetlenségem megmaradt.
Isten útjai kifürkészhetetlenek,
ő csinálta ezt is: az volt ott
a karod, benne a víz, abban meg az isten.
Azután föltámasztották a kezeid, feküdtél,
mintha csak nyújtózkodnál. A vizet
– gondolom – magaddal vitted.
A tenger, a monoton zúgás, amire gon-
dolni szoktam, ha nem tudok elaludni
– bár ettől még sosem sikerült –, jut eszembe. És
bennem rejtőző visszhangjaid.
Nem tudom. Fáradtan, óvatosan veszem
elő a fájdalmat és nézem, mint egy képet.
Egy gyertya a tortán, üvöltök rajta vagy
ásítok, eldönthetetlen. Te nem látszol, csak
a kezed, ami ringat; víz a fényt, szemetet,
bármit, önmagát.
Water in Your Arm
Water has accumulated in your arm, that’s how they put it,
how they explained what your crazy organs were doing.
All I saw was it had swelled unbelievably.
The water was in it, but where exactly—
this lack of understanding stays with me.
God works in mysterious ways,
He did this too: your arm there
with water in it, God inside that.
They propped up your arms, as you were lying down,
as if stretching. The water—I imagine—
you took with you. The sea, the monotonous buzzing
I think about to fall asleep—
though it’s never worked—comes to mind.
And your echoes lurking inside me.
I don’t know. I pull the pain out slowly,
carefully, like a picture. One candle on the cake,
I’m screaming or yawning, no one can tell which.
You aren’t in it, just your hands,
which cradle me: like how water cradles light,
garbage, anything, itself.
És még egy délelőtt
A többiről alig kell, vagy csak nem tudok, és a
java úgyis megmarad, de arról a téli fényektől derengő
délelőttről érdemes talán. Megemlékezni egy folyosóról,
ami egyébként lényegtelen volt, felírni, mint egy telefonszámot,
Pontosan, megfogalmazni, mint egy használati utasítást
– csomagmegőrző szekrény vagy terhességi teszt.
Ahogy abban a jellegtelen szombat délelőttben, az udvar
felé menet, a hosszú, kékesszürke fényben, kialvatlanul és
másnaposan, végighúztam a kezem a csempés falon,
és hideg volt, és erről te jutottál eszembe. Nem tudom pontosan,
miért, ez nem az eleje volt és nem a vége, nem volt tehát logikus,
de a hideg lábad jutott eszembe róla, amit a hasamhoz szoktál
nyomni alvás előtt – pedig akkoriban már külön aludtunk.
Azon gondolkodtam, hogy valószínű, neked valami
egész más jár most a fejedben, ülsz, eszel, talán még föl se keltél,
vagy bárhogy is, de nem gondolsz rám. Nem lenne rossz tudni,
gondoltam és eléggé remegett a gyomrom, hogy később,
ha majd valaki más mellett alszol egyedül, én meg szabad leszek,
mint egy pontatlanul felírt telefonszám, vagy tárgyát vesztett
használati utasítás, szóval jó lett volna tudni, hogy néha
szenvedni fogsz, és mindenről én – – – tél volt és azt akartam,
hogy mindenről, ami hideg, én jussak eszedbe. Szédültem,
hiányoztál, és mire kiértem az udvarra, arra gondoltam,
hogy ez az egész: én, a fák, ez a kert, ez a szombat, minden,
ez valószínűleg nincs, nem is volt soha, nem lesz,
hogy engem csak te képzelsz, erre gondoltam, és jó volt.
And One More Morning
I don’t need to talk about the rest of it,
or maybe I don’t know how,
and most of still stands,
but it may be worthwhile to talk about the looming winter light
of that morning. Remembering a hallway,
which wasn’t important to write down anyway,
like a phone number,
or explain in detail like a manual
for a locker or a pregnancy test.
How on that nondescript Saturday morning,
walking to the courtyard in that long, blue-gray light, tired
and hungover, I ran my hand across the tiles on the wall,
and they were cold, and that reminded me of you.
I don’t know why, exactly,
this wasn’t at the beginning or the end, so it didn’t make sense,
but they reminded me of your cold feet,
how you used to press them up against my stomach
at night before sleep—even though by then we weren’t sleeping
in the same bed anymore. I was thinking
how there was probably something else
on your mind right then. You’re sitting, eating,
maybe you haven’t woken up yet,
or whatever it is you’re doing, you’re not thinking of me.
It wouldn’t hurt to know, I thought, my stomach shaking
violently, that later, when you’re sleeping alone
next to someone else, and I’ll be free,
like a phone number that was written down wrong,
or a manual for a missing device,
that basically, it would be good to know
that you’ll sometimes suffer without me,
and that everything will - - - it was winter, and I wanted everything
that was cold to remind you of me.
I was dizzy, I missed you,
and by the time I made it out to the courtyard, I was thinking
how this whole thing: me, the trees, this garden, this Saturday, everything,
probably doesn’t exist, never did, never will,
that this is you imagining me.
That’s what I thought about,
and it was good.
“I discovered Simon’s work in the summer of 2017 in Budapest when I read his debut collection, Dalok a magasföldszintről (Songs from 3:45AM), for the first time. I fell for the simple images and sparse language Simon uses in Songs to meditate on grief, heartache, and the language we use, overuse, and don’t use to express pain. Simon was already the most popular contemporary poet in Hungary then, well into writing his third collection alongside juggling readings, slam poetry performances, and workshops, and yet he has always set aside time to work with me on my translations. It’s an immense gift for a translator to turn to the author for help in understanding images, cultural references, and historical allusions—I’ve joked several times with Simon that I’m glad he’s alive to argue with me in person about my translations.”
